“Közel 23 éve lehetett, hogy a kezembe akadt életem első számítógépe, az akkoriban egyedülálló Commodore 64-es. Mint minden gyerek, az első ami eszembe jutott ekkor, hogy „videójáték”. Ekkoriban igen közel álltam ahhoz, hogy hívő legyek, ugyanis igazi lutri volt, hogy a szalagos meghajtóról betölt-e a játék, vagy sem, így imádkozni kellett, hogy működjön. Irigykedtem is az unokatestvéreimre, akiknek a floppy meghajtóval nem kellett ilyen problémákkal küszködniük.
Amikor végleg feladtam a harcot, akkor került képbe az, hogy bizony itt nem csak játékok vannak, hanem bele lehet nyúlni a dolgokba a jó öreg BASIC nyelven. Tetszett, hogy a számítógép felett ily módon uralkodni tudtam, azt tette, amit én akarok, ha azt akartam, hogy írja ki „Hülye vagyok”, szó nélkül megtette :).
Azonban az idő csak telt, és ez a programozás szál pár évet még váratott magára, egészen az első saját 486-osomig, itt valahol 97-et írhattunk, amikor kijött az Imperium Galactica. A játék nagyon magával ragadott, olyannyira, hogy elhatároztam, „játékfejlesztő leszek, ha nagy leszek” (ez utóbbi még várat magára :D).
Sajnos rá kellett jöjjek, hogy az akkori tudásom közel sem elegendő az ilyesmihez, a BASIC, mint programnyelv pedig végképp. Ekkoriban mindenki a Turbo Pascal-t ajánlgatta, amibe el is kezdtem beletanulgatni. Az utcánk sarkán volt egy számtech guru, akit akkoriban rengeteget nyaggattam, de lévén pár évvel idősebb volt, mint én, sokkal többet tudott a programozásról, mint én.
Az ő tanácsára is jelentkeztem a Békéscsabai Gészibe, ahova végül egy apróságon csúsztam el, ez pedig kicsit derékba törte az informatikai pályámat. Teljesen más irányba tanultam, de a számítástechnika iránti szerelmem cseppet sem lankadt.
2006-ban jelent meg a Java programozás 24 óra alatt, aminek neki is estem, viszont ez autodidakta módon elég nagy falatnak tűnt, mert Minecraft ide vagy oda (ami akkoriban még nem is létezett ugye), a Java nem tűnt annak a nyelvnek, amiben egyhamar játékot lehetne írni. Ezért valahol a Swinges dolgok közepénél letettem róla.
Ekkoriban az egyik Gésziben végzett ismerősöm állásinterjús történetei alapján indultam el a PHP irányába, ugyanis arra panaszkodott, hogy most mindenhova ez kell. Több se kellett, elindultam ebbe az irányba és meglepően gyorsan tudtam látványos hatást elérni a webes dolgokkal. Ekkoriban már felhagytam a Hódító nevű játékkal, ami szintén webes felülettel ment, ráadásul körökre osztott volt, gondoltam ez kell majd nekem, egy hasonlót kell írni!
El is kezdtem hát, hetekig bújtam az internetet, meglepően sok írás volt, már akkoriban is a php-ről/html-ről és a http protokollról, így szinte mindent meg tudtam oldani, a mai szemmel kőbaltásnak tűnő módszerekkel. Ekkoriban ismerkedtem össze a World of Warcraftnak hála az egyik zseni barátommal, aki visszatérített a „hákolás” rögös útjáról, mert habár jóval fiatalabb volt nálam, egy szolid évtizeddel megelőzhette a kortársait, ha programozásról volt szó. Mivel egyedül fejlesztettem mindent, ezért sosem kellett figyelnem a kódminőségre, nem volt szempont, hogy más is átlássa amit írtam, de ezek után jobban elkezdtem erre figyelni és mint a kódminőség is jobban érdekelt ezek után.
Ez a kis pet project is végül halálra ítéltetett, pedig tényleg mindent megtettem az ügy érdekében. Csak tárhelyem volt, ennélfogva nem tudtam cronjobot sem futtatni, így a körök futását sem tudtam ilyen módon megoldani. Vicces belegondolni, hogy végül ezt úgy hidaltam át, hogy amikor oldallátogatás történt, akkor futottak le az utolsó oldallekérés óta eltelt körök és kerültek kiértékelésre az egyes csaták stb.
Ezt az időszakot egy közel 6 éves szünet követte, 2012-t írunk. Fejlesztőmérnökként dolgoztam egy agrárcégnél, ahol használnunk kellett egy kis fejlesztőcég Delphiben írt toolját, amivel voltak bajaink és hiába kis cég volt, elég ritkán jöttek ki az esetleges javítások, a hotfix fogalmát nem igazán ismerték és telefonos supportra hagyatkoztunk sok esetben. A gond azonban nem feltétlenül itt volt, hanem a kimenetnél és bemenetnél, mert ez utóbbi nem midnig volt megfelelő számunkra, utóbbira pedig igencsak érzékeny volt a program. Az emberek már ekkor is imádták az excelt, mindent abban kellett produkálni, így gondoltam miért is ne lehetne megírni mindezt CLI PHP-ben? Így neki is láttam, hogy ezzel is gyorsítsuk az ezzel járó rengeteg adminisztrációs munkát.
Itt volt először, hogy pénzt kaptam azért, amiért programozok, habár nem ez volt a munkaköri leírásomban. Viszont itt valami kattant belül és egyre több mindennek jártam utána. Rengeteg tutorialt néztem, mindent próbálgattam és napról napra kevesebb értelmét láttam, amikor nem ezzel foglalkoztam.
Nem hozott lázba más, így nem sokkal ennek a kis programnak a megírása után elkezdtem nézelődni PHP-s munkák után. Végignéztem a követelmények listáját, 4 éve se volt sokkal kevesebb, full stack esőembereket kerestek lehetőleg három PHP framework ismeretével, viszont lelkesedés az volt bőven, így neki is álltam, hogy utánajárjak mindennek, hiszen nem felkészületlenül megyünk csatába.
Az akkori gyenge pontom a JavaScript volt. Egyszerű dolgokat meg tudtam oldani, de nem hittem volna, hogy később ennyire belenyúlok. A kiképzés ennek ellenére sikerrel járt, felvettek egy kis céghez, ahol végre napi 8 órában csinálhattam ezt. Az elején féltem, hogy mindez megrontja a programozással való kapcsolatomat, de nem így történt. Az évek során keresgéltem önmagam, hogy mi is az, amiben egységnyi hozzáadott energiával többet tudok kihozni magamból, mint az átlag. Ekkor éreztem úgy, hogy a programozásban megtaláltam mindezt. A cég, ahova felvettek, habár PHP fejlesztőként vett fel, de úgy voltak vele, hogyha egy programnyelven megtanult az ember fejleszteni, akkor a többi már csak szintaktikájában más. Ez alól természetesen kivétel a Perl, ami az ördög műve, de ez más kérdés :). Ennélfogva elég hamar belecsöppentem a C#-ba, ASP.NET fűszerezéssel. Utána AngularJS-el is foglakozni kellett, event-driven NodeJS microserviceket összerakni, különböző toolok is bejöttek a képbe, Vagrant/Docker. A rengeteg újdonsággal szabadidőmben is kísérletezgettem és ezek dokumentálására kezdtem el vezetni a letscode.hu-t, közel két évvel ezelőtt, 2014 végén.
Csak ráncoltam a szemöldököm az olyan tanulmányok láttán, miszerint a fejlesztők nem szeretik a változást, az újdonságok bevezetését.
Mindemellett egyéni vállalkozásba is kezdtem, mert ha már szabadidőm java részében is ezzel foglalkozok, miért ne kapnék érte pénzt? :)
Rengeteget tanultam ennél a cégnél, viszont egy idő után már annyi projektbe belenyúlt a kezem, hogy azok menedzselése és a fejlesztéssel töltött idő mérlege felborult, váltanom kellett. Mérlegeltem, hogy merre is váltsak, az egyéni vállalkozást építsem-e tovább, de féltem, hogy teljesen felemészt majd, mert sajnos az a fajta ember vagyok, aki nehezen tud megálljt parancsolni magának és túlvállalnám magam. A döntés idén tavaszra ért meg, így májusban kezdtem el az EPAM-nál dolgozni, mint Java fejlesztő. Itt végre alkalmam nyílt bepillantani abba, hogy is megy a fejlesztés Enterprise környezetben, egy nagy projekten. Egyelőre tetszetős, de hogy mi is sült ki mindebből, csak egy év múltán mernék válaszolni :) (Az eredeti cikk 2016 decemberben íródott – a szerk.)
Manapság rengeteg embert képeznek át programozóvá és a legtöbb ismerősömet magam is csak buzdítani tudom erre. Csodás élmény, ahogy az ember, habár nem minden esetben olyan látványos, és végképp nem kézzel fogható; de mégis a semmiből teremt valamit, aminek szinte csak a képzelete szab határt és ezt az élményt mindenkinek ki kell próbálnia!”
Az eredeti cikk itt található: http://devstories.hu/sztori/42/papp-krisztian
