Horváth Marina, Rosner Viktória, két EPAM-os, akikben biztosan közös, hogy mindketten nők. Azonban ez a tény nem jelenti azt, hogy pont ugyanúgy viszonyulnak a munkához, vagy éppen a pozitív diszkrimináció jelenségéhez. A „Mi, EPAMos nők - Szélsőségek nyomában, avagy a pozitív diszkrimináció árnyoldalai” meetup apropóján beszélgettünk, olvassátok a következő interjúnkat!
Tudtok olyan sztorit mesélni, amikor pozitív megkülönböztetésben volt részetek?
Rosner Viktória: „Amikor bekerültem a csapatba, ahol ma is dolgozom, egy másik lány„helyére” érkeztem. Előzetesen megkérdeztem a kollégákat, hogy kifejezetten munkatársnőt kerestek-e, ők pedig mosolyogva válaszolták, hogy nem, a szempont az volt inkább, hogy mennyire passzol az új ember a csapatba. Azt azonban kár volna tagadni, hogy nagyon örültek, amikor végül csapattag lettem a tisztán fiúkból álló társaságban. Azóta már négyen vagyunk nők ebben a teamben és úgy látom, hogy ez erősen befolyásolja a légkört, amiben dolgozunk.
Horváth Martina: „Olyan tapasztalatom nincs, amikor felém irányult volna a pozitív diszkrimináció. Inkább csak láttam, másokkal miként történik ez, főleg az egyetemen. Sok lánynak azért sikerült jobban egy-egy vizsga vagy dolgozat, mert jóban volt a srácokkal, akik segítettek neki megírni. Mindig is elleneztem ezt és sosem akartam, hogy kivételezzenek velem.”
Sokan azt mondják, hogy a nőknek egyelőre jóval többet kell ahhoz letenni az asztalra, hogy ugyanabban az elismerésben legyen részük, mint egy férfinek.
R.V.: „Szerintem maguknak a nőknek is van egyfajta teljesítési kényszerük, már csak azért is meg akarják mutatni egy férfiak uralta szakmában, hogy ők is tudnak érvényesülni. Bennem erős vágy munkál, hogy lássák, nem azért vagyok itt, mert lány vagyok, hanem azért, mert itt a helyem. Igazán az a jó, amikor a csapat befogadja az újonnan érkezett nőt, és már nem úgy tekint rá, hogy „milyen jó nő”, hanem, hogy milyen jó csapattag. Leprogramozott valamit szuper gyorsan, jól tud kommunikálni, flottul megoldja a problémákat. És ha mindemellett magas sarkút hord és csinos, akkor még jobb. Lehet, hogy ebben van egy pici pozitív diszkrimináció, de közben a lényeget tekintve még sincs.”
H.M.: „Én inkább azt szeretem, ha csakis annak alapján ítélnek, amilyen vagyok, nem akarom, hogy a női mivoltom bármilyen szerepet is játsszon abban, mit gondolnak rólam.”
Szerintetek van jelentősége a megkülönböztetés szempontjából, hogy hány éves az ember? Egy fiatal nőt jobban érinthet ez, mint egy idősebbet?
H.M.: „Pont azért, hogy ilyen alapon ne legyen esélye a diszkriminációnak, sosem öltöztem kihívóan. Ne ez a tényező legyen az, ami miatt a fiúk észrevesznek, hanem inkább a belső értékeimért.”
R.V.: „Én is azt gondolom, hogy rossz stratégia arra építeni a karrieredet, hogyan nézel ki. Ugyanakkor én szeretem, ha kapok arra nézve is visszajelzést, hogy csinos vagyok, nőként is észrevesznek. De csakis akkor, ha mellette a tudásomat is ugyanúgy értékelik.”
Ha adott esetben pozitív diszkrimináció alanyai lennétek, hogyan lépnétek fel, mit tennétek ellene? Vagy biztos, hogy kell ellene tenni?
H.M.: „Előfordul, hogy a fiúk beszélgetnek a jelenlétemben és egy-egy csúnya szó is elhangzik. Ha ilyenkor bocsánatot kérnek, rögtön mondom nekik, hogy csak nyugodtan, ugyanúgy beszéljenek, ahogy maguk között. Nem akarom, hogy miattam másként kelljen viselkedniük.”
Mindenkinek máshol húzódik a határ, pontosan mi is számít pozitív diszkriminációnak. Vajon annak számít-e, ha egy csapatba azért vesznek fel lányokat, hogy ezzel tegyék sokszínűbbé a társaságot, közvetve javítsanak ezáltal a teljesítményen?
R.V.: „Úgy érzem, hogy javul a csapatmorál, ha nők is vannak a csapatban. Beszélgettem erről férfi kollégáimmal és ők is úgy gondolták, hogy nagyon is befolyásolja a nők jelenléte a munkát, méghozzá pozitív irányban. Ebből a szempontból kifejezetten jó, ha ügyelnek arra, milyen a nemek aránya, és ha felbillenne, akkor a nőknek kedveznek.”
H.M.: „Azt látom én is, hogy a fiúk sokszor munka közben „elvannak” a saját világukban, és ha bekerül egy nő a csapatba, akkor jobban kinyílnak. A nők könnyebben nyílnak meg, többet beszélnek, kérdeznek és olyan társas helyzeteket is gyakrabban teremtenek, mint egy beszélgetés ebéd közben. A nők egész egyszerűen másfajta szemléletet hoznak a csapatba. És ez szerintem jó dolog.”
