Lámfalusi Csaba senior szoftverfejlesztő egyike azoknak az EPAM-osoknak, akik céges karrierjük mellett egyetemi oktatóként is hozzájárulnak ahhoz, hogy a szakma fejlődjön, az utánpótlás jól képzett és felkészült szakemberekből verbuválódjon.
Lámfalusi Csaba
Java fejlesztő, legnagyobb tapasztalata ezen a területen van, egyúttal ez a kedvenc programozási nyelve is. Nagyvállalati alkalmazások back-endjén dolgozik. Igazi lokálpatriótának vallja magát: Debrecenben született, itt tanult a kezdetektől és karrierjét is a városban, az EPAM Debrecen kötelékében építi, emellett pedig a Debreceni Egyetemen oktat. Bár városához hű, nagyon szereti felfedezni a világot, amikor csak módja van rá utazik. „Ennek a közösségnek, környezetnek nagy szerepe van abban, hogy azzá válhattam, aki ma vagyok. Igyekszem tehát minél többet vissza is adni” – vallja.
Fejlesztői karriered építésével párhuzamosan egyetemi oktatói munkád is fontos számodra. Miként menedzselhető két ilyen fajsúlyú szerep, mi az ösztönző erő, ami hajt?
A legtöbb pályaválasztás előtt álló fiatalnak nagyon nehéz a döntés. Hiszen heti negyven órában olyan dologgal foglalkozni a munkád során, amit nem szeretsz igazán, az lélekölő tud lenni. Azt mondják, az ideális az lenne, ha azzal foglalkozhatunk, ami a szenvedélyünk.
Számomra adott volt a minta: a bátyám, aki szintén informatikus. A köztünk lévő nagy korkülönbség miatt amikor én még kisfiú voltam ő már elmélyült ennek a szakmának a rejtelmeiben, s mivel nagyon felnéztem rá, az maradt meg bennem, hogy amit ő csinál az jó dolog. A szüleim pedig azzal járultak hozzá, hogy kipróbálhassuk magunkat ezen a téren, hogy biztosították számunkra a gépeket, eszközöket. Mindezt kiegészítette, hogy az általános iskolában is kiváló informatika tanárom volt. Szenvedéllyel, a szakmát szeretve oktatott minket, tőle tanultam meg az algoritmizálás alapjait, a programozás legelemibb részeit. Egyedülálló volt, hogy már 6-7. osztályban Pascal nyelven programoztunk, és nem csak az iskolában, hanem otthon, szabadidőmben is elkezdtem pötyögni: programokat írtam, statikus, egyszerű weboldalakat készítettem.
Gimnáziumot már úgy választottam, hogy az informatika lehetőleg kiemelt tantárgy legyen. A Tóth Árpád Gimnáziumba jártam reál-műszaki-informatika szakra, és szerencsére itt is nagyon jó tanárom volt, aki tovább gyarapította a tudásomat, fűtötte az informatika iránti szenvedélyemet. Amikor pedig el kellett döntenem, hol tanuljak tovább a felsőoktatásban, nem is volt kérdés, hogy a Debreceni Egyetem Informatikai Karának programtervező informatikus szakára szeretnék bekerülni. Az egyetem évei alatt a programozás alapjait remekül átadták nekem a tanáraim, és erre a stabil elméleti alapra lehetett aztán építkezni, és olyan irányba szakosodni, ami nekem a legjobban fekszik. Hamar észrevettem, hogy a szakmai tapasztalat legalább annyira fontos, mint az elméleti tudás, ezért igyekeztem minél hamarabb elhelyezkedni.
Hol indult a karriered?
A BSc harmadik évében már egyetem mellett elkezdtem dolgozni; először még csak részmunkaidőben kutatósegédként egy egyetemi egy projekten, majd ezután jelentkeztem egy mobilalkalmazás fejlesztő képzésre. A képzés befejezése után pedig már az iparban helyezkedtem el egy szoftverfejlesztő cégnél - igaz, végül nem mobilfejlesztőként. Egy webes, Java-s projektre kerültem, amit nagyon szerettem, mivel egy nagyon következetes, jól tanulható nyelvről van szó, amiben sok potenciál van. Akkoriban még front-endet és back-endet is fejlesztettem, viszont már akkor is úgy gondoltam, hogy akkor tud az ember igazán jó lenni valamiben, ha arra az egy dologra szakosodik. Ennek a felismerésnek a mentén kezdtem el nézelődni, milyen lehetőségek vannak a piacon és ekkor került a látóterembe az EPAM, ahova már kifejezetten Java back-end fejlesztőként kerültem. Azóta érzem azt, hogy valóban megtaláltam a helyen az IT világának végtelenül színes palettáján. Az itteni első projektem egy évet ölelt fel, majd azt már egy nagy, négyéves periódus követte egyetlen projekten, melyről néhány hete kerültem le. Ez a négy év volt a pályafutásom eddigi legmeghatározóbb időszaka.
Milyen szerepkörökben voltál ezen időszak alatt?
Az EPAM-hoz már medior fejlesztőként kerültem, az utóbbi projektemen lettem Key Developer; és ahogy telt az idő és egyre több tapasztalatot szereztem, úgy váltam senior fejlesztővé - ezáltal a projekten belüli titulusban is szépen tudtam feljebb és feljebb lépegetni. Először Developement Lead, azaz vezető fejlesztő lettem, majd a projekten töltött utolsó évemben Tech Lead pozícióba kerültem. Négy év után elérkezett az idő, hogy új kihívások után nézzek: másik projektre kerültem, ahol jelenleg is technikai vezető pozícióban dolgozhatok.
Hogyan, honnan érkezett a késztetés, hogy a céges, szakmai karriereddel párhuzamosan elkezdj egy egyetemi karriert is?
Már általános iskolában és gimnáziumban is kaptunk olyan feladatokat, melyek során a többi diáknak kellett egy-egy anyagot elmagyarázni, előadni. Ezeket mindig úgy igyekeztem teljesíteni, hogy az adott tanár, oktató stílusát én magam is átvettem, lemásoltam. Nagyon komolyan vettem az előadásokat és észrevettem, hogy örömmel is csinálom. Az egyetemen, bár volt erre lehetőség, nem éltem az ilyen opciókkal, és ez a kimaradás egyfajta hiányérzetet is okozott. Itt, az EPAM-nál aztán már kifejezetten kerestem annak a lehetőségét, hogy ezt a „lyukat” az életemben be tudjam tölteni. Amint felmerült a lehetősége, hogy az egyetemen lehet oktatni, azonnal jelentkeztem. Nagyon sokáig egy másik diszciplína által szervezett tárgyakban oktattam: a tesztelőkhöz csatlakoztam be néhány olyan órán, ahol fejlesztéssel kapcsolatos témakör is volt. Majd egy évvel ezelőtt szélesebbre nyíltak a kapuk az egyetemen, és ekkor merült fel, hogy kifejezetten Java-s tárgyak is felkerülnek az órarendbe.
Miért jó, ha egy egyetem egy céges kultúrát, ilyenfajta gyakorlatiasságot is is beemel az oktatásba?
Bár kétség nem férhet hozzá, hogy ezek az együttműködések nagyon hasznosak, azt látni kell, hogy az egyetemek oktató- és kutatóintézetek. Miközben nagyobb részt az iparnak képezik a szakembereket, azért arra is gondot kell fordítaniuk, hogy saját oktatóikat is kineveljék évről évre - hiszen ugyanúgy a hallgatók közül kerülnek ki azok a szakemberek is, akik később oktatóként a tudományos életet választják, ebbe az irányba mennek tovább. Nem mondom, hogy az ipar és a tudományos élet teljesen ellentétes irányba mozog, de mégis különböző fajta tudást, más-más képességeket igényel a két terület. Ami elvitathatatlan, hogy az egyetemen dolgozó oktatók nagyon jók az elméleti tudás átadásában. Azonban az ipar nagyon gyorsan fejlődik, így vannak olyan praktikák, trükkök, amiket akkor fogunk ismerni - és tudni alkalmazni -, ha az iparban dolgozva heti negyven órában programozunk. Ezért amikor az egyetemek és nagy cégek összeállnak, az olyan szerencsés kapcsolat, amiből a legtöbbet a hallgatók tudnak profitálni.
Számodra a tudás átadásán túl milyen előnye van annak, hogy az egyetemen tanítasz?
Az EPAM-os oktatók számára is nagyon hasznos tapasztalatszerzés ez, hiszen ahhoz, hogy valaki egy órát meg tudjon tartani, ahhoz neki is rendszereznie kell a fejében az adott területet, utána kell nézni dolgoknak, még jobban elmélyedni a tudásban. Így mi is fejlődünk, mind szakmai, mind soft skillek tekintetében.
Említetted, hogy a diákok profitálnak a legtöbbet ezekből az együttműködésekből.
Az informatika nagyon felkapott szakma lett manapság, sokaknak ez a kezdeti motivációja a kedvező fizetés és a szakma jó megítélése. Azonban azt egy egyetemista még nem látja, mennyire mély ez a szakma - egykor én sem láttam át. Hiszen olyan, hogy informatikus, nem létezik. Azzal hasonlítható össze, mintha azt mondanám, hogy valaki az egészségügyben dolgozik, miközben lehet ápoló, gyógytornász, orvos, nővér és még rengeteg egyéb a foglalkozása. Az informatika is éppen ilyen sokrétű: rengeteg különféle szerepkör és alterület létezik. Ha az egyetemen kapunk is egy általános tudást, érdemes minél hamarabb elsajátítani azt is, hogy a gyakorlatban miként épül fel egy komoly informatikai projekt. Innentől építhető tudatosan egy karrier, és így lehet megtanulni, mi áll hozzánk a legközelebb. Mert, ahogy a beszélgetésünk elején is mondtam, a hétköznapokban olyan munkát érdemes csinálni, amit szeretünk, ami így akár nem is tűnik munkának - sokkal inkább szenvedély az.
