Szilasi István Senior Application Support Analyst egyik nap még itt, Budapesten indult munkába, pár hónap elteltével nemsokára azonban már egy másik földrészen készül majd az EPAM irodába. Bár egyazon csapat tagjaként, mégis egy teljesen más kultúrában, vadonatúj kihívásokkal, emberekkel, környezettel körülvéve. Az ő története, az EPAM-nál lehet bárki története.
Mindig érdekes, valaki honnan indul, hogyan, milyen úton kerül az EPAM-hoz.
Gyuláról származom, Szegeden tanultam és Budapesten indult a karrierem. Mikor a városba jöttem egy kis cégnél kezdtem dolgozni. Egészen addig, míg egy fejvadász hívása által aztán az EPAM-hoz kerültem, ahol release engineer-ként kezdtem el az itteni pályafutásomat.
Mivel győzött meg a fejvadász, aki megkeresett?
Mindig is szerettem volna multinál dolgozni, mert azokat a lehetőségeket, amik egy ilyen cégnél rendelkezésre állnak, egy kisebb cégnél, KKV környezetben nem fogod megtalálni. Engem érdekelt a „multikulti”, az utazás, bíztam benne, hogy ennél a cégnél mindez benne lesz a pakliban. Amikor felvettek, egyből belekerültem egy projektbe, amin azóta is dolgozom. Bár sokan szeretik, ha váltogathatják a projekteket, nekem ez így a legjobb.
Az a típus vagy, aki azt szereti, hogy kicsit több ideig, ugyanazon, jó hosszan, elmélyülten tud dolgozni?
Még az interjúm során mondták el, hogy a tapasztalatszerzés elég sok befektetett munkát igényel majd, így hamar átláttam, hogy türelmesnek kell lennem. Úgy álltam hozzá, hogy nagyjából három év alatt akarok eljutni oda, hogy elmondhassam, valamit már letettem az asztalra. Most vagyok itt negyedik éve és azt hiszem, ezt a célt sikerült elérnem.
Az eltelt években mennyire igazolódott be, amit az elején elképzeltél?
Teljes mértékben. Sokat tanultam itt, értem ez alatt a technológiát ugyanúgy, mint amiket a cégkultúra által sajátítottam el.
Milyen egyébként a cégkultúra a te szemeddel, hogyan látod az EPAM-ot?
Önmagában már az izgalmas, hogy rengeteg kolléga van. Nagyon sokat tanulhatsz a szakmáról azáltal is, hogy olyan tapasztalt emberekkel dolgozhatsz együtt, akik itt vannak már akár 10 éve. Az is fontos számomra, hogy van bőségesen erőforrás arra, hogy elvégezzük a munkát, nem kell annyira reaktívnak lenni. Persze a hétköznapokban előfordulnak napok, amikor hajtani, tolni kell egy adott feladatot, de hosszú távon nagyon sok mindenre van idő. A különböző meetup-ok, tréningek, egyéb tanulási lehetőségek rengeteget lehetőségetnyújtanak a fejlődésre. És van lehetőség arra is, hogy más irodákat is meglátogass.
A más iroda alatt akár érthetjük Mexikót is? Hiszen a beszélgetésünk egyik apropója éppen az, hogy hamarosan az egyik ottani EPAM irodában folytatod a karriered.
Amiben én igazán megtalálom magam, az a segítő szerep, általában ezen a vonalon haladnak a dolgaim. Így, amikor a projekt kapcsán, amiben dolgozom, jöttek a kérdések a kollégáktól, nekem természetes volt, hogy a válaszadásra, magyarázatokra mindig szánok időt. Mivel egy-egy munka nem egy irodához, országhoz köthető csupán, adódhat úgy, hogy akár egy mexikói kollégának nyújtok segítséget. Így történt itt is; egy londoni ügyfél megbízásán a mexikói EPAM-osokkal dolgoztunk együtt, ezért az időeltolódás miatt – 7 óra – egyszerűbbnek tűnt kimenni és egy időzónában némileg hatékonyabban haladva sínre tenni a dolgokat. Az EPAM-nál a tudásátadás, a knowledge transfer bevett gyakorlat, az utazásomnak tulajdonképpen pontosan ez volt a célja. Mindebben az ügyfél is jó partner volt, így tavaly novemberben két hétre Mexikóba utaztam.
Hogyan alakult aztán úgy a helyzet, hogy költözöl és kint fogsz dolgozni?
Szerencsére ez a kéthetes „sztori” nagyon jól sikerült. Azokat a célokat, amiket kitűztünk a csapattal, sikerült megvalósítani. Élveztem a kinti munkát, teljes mértékben új kihívás volt nekem. Először nyílt alkalmam arra, hogy dedikáltan az legyen a feladatom, hogy a tudásommal, tapasztalatommal mások munkáját támogassam, irányítsam. Magamra találtam ebben a szerepben és ezt jeleztem is minden vonalon. Így gyakorlatilag szinte a kint tartózkodásom alatt el is dőlt, hogy ott folytathatom. Bár azt nem állítom, hogy egyszerű döntés volt.
Mi volt a legnehezebb számodra?
Itt hagyni a családot, a barátokat, az életem.
Valami mégis eldöntötte, hogy menj vagy maradj.
Amikor novemberben kint jártam, kijelöltek mellém egy kvázi idegenvezetőt, egy lányt, aki persze EPAM-os kolléga volt. Ő kísérgetett mindenfelé, hiszen ott azért vannak veszélyes helyek, elkél a helyismeret. Sokat sétáltunk, megmutatott mindent, nagyon jól éreztük magunkat. Úgy alakult, hogy a projekt kapcsán, nyáron ismét kimentem és ismét találkoztunk. Ekkor fonódtak szorosabbra a szálak és végül ez a szerelem billentette teljesen át a mérleg nyelvét; így lelkileg is könnyebb volt a döntés, nemcsak a szakmai része stimmelt.
Mire számítasz februárban, amikor elkezded ott az EPAM-os életedet? Egy másik földrészen, egy totálisan más kultúrában, más éghajlaton.
Kemény munkára, némi kezdeti depresszióra. Nem lesz egy sétagalopp. Sokat fejlődhet ugyanakkor a személyiségem; olyan ez, mint amikor nehéz terepen edzel. Aztán, amikor kicsit kialakultak már a dolgok, beletanultam a helybe, a munkába, kicsit lelassul minden. Akkor jön el az idő, hogy az egészre rálátok, legalábbis valamennyire. És látni fogom, honnan indultam, hova jutottam el.
