Kriszta soft skill tréner és úgy érzi a legjobb helyen van, azt csinálhatja, amit a legjobban szeret. Az EPAM-nál sokáig angoltanárként dolgozott, egy idő után lehetőséget kapott, hogy kipróbálja magát egy olyan területen is, mely felé menet közben a tapasztalatai, ösztönei vezették. Jelenleg online tréningeket tart, arról is, hogyan alkalmazkodhatunk a megváltozott körülményekhez.
Interjú Pályer Krisztával, az EPAM soft skill trénerével
Ahogyan sokaknak az EPAM-nál, neked sem egyenesen vezetett a jelenlegi pozíciódig az utad, nem ezen a területen kezdtél egykor itt dolgozni.
A „Learning and Development” csapatban dolgozom trénerként, emellett tanácsadással is foglalkozom. Azonban hosszú út vezetett idáig, minden húsz évvel ezelőtt kezdődött. Angoltanárként kezdtem és akkoriban elősorban az motivált, mozgatott, hogy valamit átadhassak a saját tapasztalataimból. Később, amikor már angoltanárként az EPAM-nál dolgoztam észrevettem, hogy azok, akik ebben a közegben dolgoznak, komolyan ki vannak téve olyan hatásoknak, amik befolyásolják a nyelvhasználatukat. Szerettem volna segíteni abban, hogy a kommunikáció során ne csupán a szavakat értsék meg, hanem a másik ember közlendőjét, szándékait is. Hiszen nagy rendszerekkel dolgozunk, melyek fejlesztéséhez nem elegendő egyetlen ember tudása, a csapatmunka elsődleges. Nemcsak azt kell megérteniük az embereknek, hogy mit szeretne az ügyfél, hanem egymást is. Tulajdonképpen ez a felismerés vezetett el ahhoz, hogy ma trénerként dolgozom és segítek abban, hogy az emberek jobban megértsék egymást vagy akár saját működésüket, önmagukat.
Melyek voltak ennek az útnak a gyakorlati lépései?
Saját magam is folyamatosan úton vagyok és tanulok. Amikor megszületett a felismerés, hogy váltani szeretnék egy olyan közegben dolgozhattam itt az EPAM-nál, ahol teljes bizalom volt irányomba. Elgondolkodtam azon, hogy milyen képzések segíthetnek nekem abban, hogy váltsak. Így találtam rá a facilitációra, melynek lényege, hogy a facilitátor a háttérben mozgatja, előkészíti a dolgokat, ám tartalommal a résztvevők töltik fel a tréninget. Elvégeztem a facilitátor képzőt, ami hozzásegített egy másik felismeréshez, ahhoz, hogy el kell távolodnom a saját magam felelősségétől ebben a folyamatban. Tehát azoknak a felelősségét is észre kellett vennem, akik hozzám fordultak, azért, hogy fejlődjenek és a céljaikat elérjék. Az EPAM ezen az úton nekem nagyon sok lehetőséget biztosított.
(Kriszta Személyes történetéről szóló előadása az EPAM Z-Nights online eseményen)
Milyen tréningeket tartasz jelenleg?
Mivel a legjobban a kommunikációhoz értek, a „Kommunikáció vezetői szerepben” témával indítottam, már három éve tartok ilyen tréningeket. De területem az asszertív kommunikáció, a konfliktuskezelés, a hatékony meetingek, a hatékony csapatmunka is. Nemrégiben tartottam csoportdinamika témában képzést leendő és frissen kinevezett vezetők számára és most a leginkább aktuális az „Alkalmazkodás a változó környezethez”, illetve az „Időgazdálkodás”.
Azt hiszem most ennél nincs semmi, ami időszerűbb lenne.
Ez eredetileg „lánykori nevén” az egyik kollégám által kifejlesztett tréning volt, ami „Változásmenedzsment” címen futott és vezetőknek nyújtott segítséget abban, hogy az ügyfél által eszközölt változtatásokat a saját csapatukon belül könnyebben tudják kommunikálni. Amikor elérkeztünk ahhoz a fordulóponthoz, hogy mindenkinek hirtelen otthonról kellett dolgoznia, úgy döntöttem, hogy ezt a tréninget fogom átalakítani. Szerettem volna tudatosítani, hogy mi is történik most velünk és hogyan tudunk ebből a helyzetből minél többet kihozni egyénenként. Nincs fontosabb annál, hogy felismerjük, bármilyen változás történik velünk, annak lehetnek pozitív hatásai is az életünkre és egészen más kontextusban tudjuk megvizsgálni saját magunkat, a környezetünket, a munkánkat, a körülöttünk lévő dolgokat, csupán azáltal, hogy a dolgok egyszerűen másképp működnek, mint ahogyan megszoktuk. Rálátunk most olyan dolgokra, amelyek egyébként a napi verkliben nem biztos, hogy könnyen láthatóvá válnának bárki számára is. Úgy vettem észre, hogy nagyon hálásak voltak azok, akik részt vettek a tréningen, nem ventillációként fogták fel, hanem úgy értékelték, hogy valamit felismerhettek, kicsit dolgozhattak magukon, elgondolkozhattak olyan dolgokon, amiken nem biztos, hogy lenne idejük vagy energiájuk maguktól.
(KrisztaHogyan változtattad meg a módszertanodat? Hiszen egészen más egy személyes jelenlét egy tréningen, ahol látod a résztvevőket, ott ülnek karnyújtásnyira, mint egy gépen keresztül teljesen más reakciókkal.
Azt hittem, hogy a résztvevőknek fog majd nagyobb traumát jelenteni, hogy át kellett állnunk online módszertanra, de igazából nekem jelentett nagyobb problémát, ugyanis szinte az összes módszerem a jelenlétre koncentrált. Hosszabb tréningeket tartottunk eddig, most le kellett 1,5-2 órásra rövidíteni ezeket, hiszen az online térben egy hatórás tréninget nem biztos, hogy kibírna a résztvevő. A módszertan online eszközökkel zajlik, meglepő, de a legtöbb olyan dologra, amiről úgy gondoltam, hogy csak a tanteremben lehet megcsinálni, találtam megoldásokat, amelyek online is lehetővé teszik az interakciót. Mert online sokkal nehezebb rábírni a résztvevőket arra, hogy valóban aktívan vegyenek részt, és különösen zavart, hogy ebben a megváltozott közegben kicsit bizonytalanabbul mozogtam az első időszakban.
Mi a tapasztalatod, mit látsz most jó pár hét távlatából, hogyan kezelik ezt az újfajta tréninghelyzetet az emberek?
Azt gondolom, hogy sokan megkönnyebbültek, hogy jöhetnek a tréningekre. Bár az is igaz, hogy voltak, akik lemondták a részvételt, gondolom a megváltozott munkakörülmények, illetve a megnövekedett terhelés miatt. Akik részt vettek, elfogadták a másfajta módszereket, helyzetet. Úgy gondolom, hogy a legfontosabb dolog, amit egy tréning adhat az, hogy a tréner személyes, természetes jelenlétével vonja be a résztvevőket. Amit én tudok adni, hogy érdekel az adott téma és szinte minden témával kapcsolatban vannak személyes tapasztalásaim, amelyeket átadok. De érdekelnek az emberek is, akik eljönnek, az, hogy miért jöttek, mi a céljuk, mit szeretnének kapni? Képesek-e a komfortzónájukból úgy kilépni, hogy új felismerésekkel távozzanak, akár olyanokkal is, melyek húsz éven keresztül kísérhetik őket?
Te magad hogyan vetted ezt az akadályt, nem csupán szakmailag, a magánéleted menedzselésében is?
Vannak nagyon nehéz napok, ugyanis ezt az új, megváltozott környezetet egy családon belül kell megélnem, ahol van egy hatéves és egy tizenötéves gyerek is, akik most itthon vannak a nap 24 órájában, velünk szülőkkel összezárva. A megfelelési kényszerem sem segít könnyebbé tenni, hiszen próbálok több területen is, a családban, a munkában, a háztartásban jól teljesíteni. Ez a helyzet szerintem a megszokottnál is nagyobb terhet ró egy átlagos családanyára. Tudom, hogy az apák is kiveszik a részüket a feladatokból, de hagyományosan az van a fejekben, hogy egy nőnek több területen kell tudnia nagyon jól helytállni, ráadásul most nehezített terepen. Úgyhogy, ahogyan most nagyon sokan anyák, én is fáradt vagyok, ugyanakkor rengeteg olyan dolgot kaptam, ami ezt a fáradtságot feledteti. Többet lehetek együtt a gyerekkel, megölelgethetem őket napközben is, látom őket olyan helyzetekben, amelyekben egyébként nem láttam volna, ezáltal jobban meg tudjuk ismerni egymást. Például a kamasz fiam is jobban kinyílt, most többet beszélgetünk. Rengeteget kaptam ettől a helyzettől és az otthonról történő munkavégzést egyre jobban szeretem.
Nagyon jó, hogy őszinte vagy és elmondod mennyire nehéz. De mi az, ami téged átsegít a nehézségeken?
Megpróbáltunk egy napirendet kidolgozni, hogy a keretek legalább nagyjából hasonlóak legyenek, mintha normálisan munkába járnánk. Megpróbálunk különbséget tenni a hétköznapok és a hétvégék között, illetve még a legelején eldöntöttem, hogy a megnövekedett terhek miatt szükségem lesz egy plusz pihenőnapra, ezért a péntekeket kiveszem szabadnapnak. Ez segít, hogy tudjak töltődni, mert egyébként nagyon jól lehet a családból töltődni. Rengeteg olyan dolgot kapok tőlük, amelyekkel aztán tudok dolgozni trénerként. A reggelit, vacsorát együtt töltjük, ahogyan az ebédet is, ez szent és sérthetetlen dolog a napjainkban, komolyan kell venni. Most először tényleg kitöltöm az egyórás ebédidőt, nemcsak gyorsan túlesek rajta, azért, hogy napközben is kapjanak belőlem valamit a gyerekek. Most a nehézségekkel együtt kereknek tűnik a dolog és remélem, ahogy telik az idő, ennél már csak jobb lesz!
Hallgasd meg Krisztával készült interjúnkat a LifeInTech podcast csatornán
